Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
 

November

Amikor az íróasztalom mellett ülve kinéztem a szobám ablakán az utcakapu volt az első, amin megállt a pillantásom. No meg az öreg vizslán, aki gyakran ült az utcakapuban. Édesapámat várta. Mindig, minden Isten áldott nap. És napjában többször is... Akkor is ha a ő munkából jött haza, akkor is ha elszaladt valahová kerékpárral délután a faluba, vagy épp kocsival hagyta el a házat. Vizsla a kapuban. Persze nem egész nap rostokolt ott hiába. Nem. Az érkezés előtt körülbelül egy órával foglalta el a kaput. Ha mondjuk édesapám délután három órakor ért haza, a vizsla kettőkor ült le várni. Valahonnét azt is tudta a kutya, hogy ha nem kellett sokat várnia. Ilyenkor ott maradt egyszerűen a kapuban és nézett abba az irányba, amelybe a gazdája elment. De azt is mindig megsejtette, ha a gazdi hosszabb útra ment. De hazaérkezés előtt egy órával a vizsla ott volt a kapuban. Honnan tudta? Megmagyarázhatatlan. A kutyások tudják, hogy van ilyen. Úgy hívják: feltétlen szeretet és ragaszkodás. Az egyik barátom mesélte, hogy katona korában az agara hetekig láncra kötve feküd otthon nyugodtan a kutyaól előtt. Amikor a barátom édesanyja látta, hogy a lánc elszakítva, az agár pedig a kapuban ül, azt mondta: jön haza a gyerek, megyek főzök valamit.

Ehhez a csodához – mert ez az – ketten kellenek. Egy, aki jön, és egy, aki vár. Egy, aki haza vágyódik, és egy, aki haza vár. Ádvent kicsiben, ádvent hétköznap: kutya vár a kapuban. Egyszerűen tudja, érzi: közeleg a találkozás. És puszta létével prédikál az ablakon kinézőnek: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas.” (Zak 9,9)

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2019. szeptember »
szeptember
HKSzeCsPSzoV
1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30