Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
 

Március

Salamon Pál a kortárs magyar író egy interjúban ars poétikájának magvát így foglalja össze: „az igazi költészet a tettek költészete”. Az író szerinte az életet nem csupán figyeli és kommentálja, hanem részt vesz benne. Azt is elmondja, hogy mindez apja hatására érlelődött meg benne: „Mint mondtam, krónikás vagyok, rögzítője például annak a történetnek, melyet apámról hallottam – hangsúlyozom: nem tőle, mert ő erről soha nem beszélt, hanem róla –, hogy a koncentrációs táborban nem engedte, hogy egy haldoklótól ellopják az utolsó kenyéradagját. S hiába ordibáltak vele, hogy Miska, nem érted, hogy „ez” már nem fog enni, minket pedig megmenthet, apám 34 kilósan is hajthatatlan óriás maradt: akkor se veszed el a még élőtől az utolsó kenyéradagját, mert akkor te vagy máris halott. … minden időben igazán ahhoz kell bátorság, hogy az ember ne legyen szemétláda.” Ha ilyesmit olvasok mindig elszégyellem magam. Vajon én is így cselekedtem volna? Lett volna hozzá merszem? És erőm? És vajon az egyház, melynek tagja és képviselője vagyok a tettek ezen költészetét műveli? A válaszoktól (még) félek... Egy biztos: úgy vonz mostanában az „egyenesnek maradni minden körülmények között” minden apró (?) története, mint valami mágnes. És tudom, hogy ez a jézusi költészet is: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” Róm 12, 21 Mert ahhoz kell igazán bátorság, hogy az ember ne legyen szemétláda.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2019. szeptember »
szeptember
HKSzeCsPSzoV
1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30